„Volt egyszer valaki.
Elvártak tőle valamit.
Nem azt adta, amit vártak tőle. Nem is úgy, ahogy elvárták volna. Nem is akkor, mikor nekik tetszett. Nem is értékelték, amit adott.
Nem bánta cseppet sem soha.”
A Mese a probléma nemlétéről című Molnár Vilmos-(ál)mese hőse nem bánta, de az sem, aki részt vett a szerző A legfelső stáció című, a Bookart kiadónál megjelent könyvének csíkszeredai bemutatóján, amelyre 2017. december 6-án került sor a Kájoni János Megyei Könyvtárban.
Noha esetleg nem azt kapta, amit várt – klasszikus mese helyett például rendhagyó vagy minimál meséket, továbbírt történeteket –, nem csalódott, sőt határozottan állítható, hogy szellemiekben gazdagabban térhetett haza ki-ki. A közönség a szerző hangján megtudhatta, milyen „szőcsgézás” Csicsó után az Isten, az Úristen ugyanis „Csicsó után Szőcs Géza, erdélyi származású, jelenleg Magyarországon élő költő képében szokott megjelenni a vonaton”, és milyen akkor, „amikor egészen olyanná változik, mint Bodor Ádám, erdélyi származású, jelenleg Magyarországon élő prózaíró, lehangoltabb pillanataiban”, s mit válaszol arra a kérdésre, hogy mikor jön rendbe a magyarok ügye: „– Ha majd valaki veszi a fáradságot, és függőlegesre állítja a magyar Szent Koronán a ferde keresztet!”
Domokos Zsófiának, a könyv szerkesztőjének a kérdéseire adott válaszokból sok mást is megtudhatott a hallgatóság a szerzőtől a szerzőről, az íróságról, az irodalomról, frissen megjelent könyvéről, amelynek alcíme: Szertelen történetek, rendhagyó mesék. Hallgassuk Molnár Vilmost, aki a népes közönséget látva, a rá jellemző önkritikával és szerénységgel adott hangot örömmének: „Ha egy könyvet megírnak, kiadnak, és bekerül a könyvesboltokba, az még csak ötven százalékban van kész. Akkor lesz kész egy könyv száz százalékban, ha megvásárolja, és el is olvassa az olvasó. Tekintettel arra, hogy már vásároltak meg példányokat a bemutatóig, és ilyen sokan eljöttek, van esély, hogy olvasni fogják a könyvemet.”
A legfelső stáció és az előző, szintén a Bookartnál megjelent Az ördög megint Csíkban című kötet megjelenése között négy év telt el. Ennyi időre volt szüksége a szerzőnek, hogy megszülessenek a most napvilágot látott könyv darabjai. Mint Molnár elmondta, van neki egy ötletbankja, amelybe feljegyezi a gondolatait, aztán idővel rájuk pillant, és van olyan, hogy utólag semmit nem lát bennük, de van úgy is, hogy a lejegyzett, kevésbé jónak tűnő ötletből később elkezd írni, és rájön, hogy abból jön ki valami. A kötet szövegei között is van tehát olyan, amelyik régebbi ötletből született meg. Amiket megírt – mint általában tenni szokta –, letette, hetek, hónapok múlva újra elővette, és alakította, változtatott, csiszolt rajtuk, kivágott belőlük, hogy minél tömörebbek legyenek.
Amikor alkotási szokásairól faggatta az írót a beszélgetőtársa, akkor Molnár Vilmos azt mondta, hogy szerinte ihlet nincs, de van az írásra való ráhangolódás. Ha van egy témája, akkor bárhol is legyen, bármit is tegyen, mindenről az jut az eszébe, az foglalkoztatja. A ráhangolódást viszont nem lehet mesterségesen gerjeszteni, egyszerűen arról van szó, hogy nagyon kell szeretni vagy gyűlölni azt a témát.
Molnár Vilmos évek óta, már első, a Levelek Szingapúrból című kötetétől kezdve rátalált, ráhangolódott a mese műfajára. Az ő írásai álmesék ugyan, magyarázta, de a mese az utóbbi kétszáz évet leszámítva nem gyerekműfaj volt, hanem a felnőtteknek szóló műforma. A mesében megvan az, ami a felnőtteknek szól: a fikció, ami nem a valóság, nem magasabbrendű annál, hanem más valóság. Olyan új látószöget enged meg, ahonnan egészen új oldaláról láthatjuk az addig megszokott dolgokat, és a sémákból, az előítéletekből kilépve új összefüggésekre jöhetünk rá. A mesei irrealitás lehetőséget ad arra, hogy ki– és visszalépjünk a valóságba, és visszalépjünk, hogy nézőpontot váltsunk, kizökkenjünk a megszokásból, levetkőzzük a sztereotípiáinkat. A rövidebb műformának, például az egypercesnek, a karcolatnak éppen ez a szerepe: meghökkentenie, elgondolkodtatnia az olvasót, hogy hirtelen a valóság egészen más arcát lássa meg. Az ő írásai is erre tesznek kísérletet, vallotta Molnár Vilmos, aki a műveit kísérleteknek is tekinti, vagyis hogy megmaradjon bennük a kísérleti jelleg – hogyan lehet például irodalmi alakként megjeleníteni Istent vagy körvonalazni azt, hogy hol is van a legfelső stáció.
Hol van a legfelső stáció? A könyvbemutatón az író a kérdésre nem tudott válaszolni. Jelen tudósítás szerzője sem. A kérdés megválaszolása így az olvasóra marad. Ha a szerző magára is hagyta, művének elolvasása talán közelebb viheti a nagyérdeműt a válaszlehetőségek körvonalazásához. Bízom benne!
(A találkozón történetek hangzottak el A legfelső stáció című kötetből készült hanganyagból, amelyet a Marosvásárhelyi Rádió készített Benedek Botond színművész előadásában. Az estet Boldizsár Szabolcs csíkszeredai fuvolaművész muzsikája színesítette.)
eirodalom.ro