Demény Péter laudációja
A metaforikus kakukk
A jó műfordító belefészkeli magát a másik kultúrába, minden iránt érdeklődik, mindent szeret, és ez soha nem ér véget, hiszen soha nem lehet „mindent” tudni, mindig van új szöveg, új író, új jelenség. Szóval fordító lesz még az előtt, hogy konkrétan fordítana, a konkrét fordítás pedig újabb újdonságokat hoz magával, ismét utána kell nézni dolgoknak, kínlódni ritmussal, választani szinonimák közül, gyötrődni, hogy jól választottunk-e, elhűlni, hogy egy-egy szó milyen messzire viszi a fordítást az eredetitől, kételkedni annak értelmében, amivel foglalkozunk, aztán reggelre kelve megint foglalkozni vele.
Fordítás és közvetítés, tolmácsolás és empátia – ez áll a mesterség címerében. Törődés az érzékenység és a fáradtság értelmében egyaránt, vívódó műhely, meggyőző végeredmény. A fordító tulajdonképpen kakukktojás: nem annak a kultúrának a része, amelyben van éppen, az identitását egy másik kultúra alakította ki, de ha nem tudja azt a mindent, mely csak metaforikus lehet, akkor nem az, aminek mondja magát.
Gabriela Adameșteanu, Florina Ilis, Mircea Cărtărescu, Dan Lungu, Norman Manea, Cristian Teodorescu – ez csak néhány író azok közül, akiknek műveit Koszta Gabriella lefordította, s ezáltal a magyar kultúra részévé tette. Mint Kocsis Francisko, Koszta Gabi is egy egész ipar, fáradhatatlanul dolgozik, és ez a mai viszonyok között bizonyos értelemben nehezebb feladat, mint 1989 előtt volt: nemcsak a szöveg, hanem a piac viszonyaival is tisztában kell lenni, pályázatokat figyelni, űrlapokat kitölteni, kiadóknál kilincselni. Az ember olykor nem is érti, miért kell ennyit fáradnia valaki másért. A legjobb válasz természetesen az, hogy azért, mert erre született.
Mindannyiunknak meg kell köszönnünk, hogy Koszta Gabriella azt teszi, amire született, és arra született, amit tesz. Szívből gratulálok a díjához, és remélem, újabb fordításra ösztönzi!