Erdély tematikájú lapszámmal jött ki az Eső című folyóirat. A decemberi szám (2015/4) Markó Béla versével nyitja Az erdőn túli ország c. blokkot, majd Háy Jánostól közli az Élet és Irodalomban nemrég megjelent esszérészletének(Adjátok vissza! De mit?) teljes változatát, valamint verseket Balázs Imre Józseftől, Balla Zsófiától, Demény Pétertől, Fekete Vincétől, illetve novellát, regényrészletet, egyéb kisprózát Csender Leventétől, Gálfalvi Györgytől, Márton Evelintől, Tamás Kincsőtől, Vida Gábortól, drámát pedig Székely Csabától.
Az alábbiakban Háy János Adjátok vissza! De mit? című esszéjéből közlünk ízelítőt: “Erdély nekem soha nem volt a magyarság szimbolikus tere, ahol a nemzeti érzés az ősmagmából táplálkozik. Nem gondoltam rá úgy, mint az identitásom meghatározójára; nem gondoltam az ottani kulturális örökségre kiemeltebben, mint más magyar részek kulturális örökségére. Nem gondoltam, hogy például a székely kapu összmagyar szimbólum – én magam idegenkedem tőle, de emiatt nem érezem magamat hazaárulónak. Bár számos résen át abból az irányból ez a kultúra mélyebben ért el, ahogyan más magyart is mélyebben ér el, de ezen soha nem gondolkodtam, ahogyan nem gondolkodik más sem. Elek apó meséi például soha nem jelentek meg mint erdélyi gyűjtés, csak úgy, mint magyar népmesék, mint anyám egyetlen mesekönyve, amit nem ember vett, hanem a Jézuska hozott egy karácsonyra, hogy bebizonyítsa, hiába van háború, s hiába hurcolták oda az ő apját, mégiscsak van ez a túlvilági lény, aki gondol rá, s ha apát nem is, legalább apót hozott. Nem jutott eszébe, hogy Felvidék meg Erdély, amit épp akkor foglalt vissza a magyar hadsereg; de alig telt el néhány év, s e területek megint vesztésre álltak. És nem jutott eszébe, hogy a kisbaconi mesemondó a mostoha döntés után, 1921-ben visszaköltözött a szülőfalujába, ahogyan sokan mások is visszaköltöztek, hogy ne maradjon ez a maroknyinál jóval nagyobb ország vezetők nélkül. Ez az anya, aki akkor még kislány volt, nem gondolta, hogy ez a mesemondó erdélyi mesekinccsel kápráztatja el. Nem szeretett lányok voltak benne, akikből aztán királykisasszony lett, gonosz boszorkák, és ezer próbát kiálló harmadik fiúk, akik nem a Kárpátokban születtek, hanem az égben, s ha nem ott, akkor épp ott, ahol ő élt.
A Belvárosi Művházban vagyok. Táncház van. Mondják, hogy mezőségi, meg széki lassú. Nem merek táncolni, a táncolni merés túl van a szorongáshatáron. Csak hallgatom a zenét, hosszan játsszák, annak, aki táncol, nem unalmas. Táncoljunk, mondja a lány, hogy menjek én is, ügyetlennek érzem magam, de megyek, csinálom, félek, elveszítem, ha nem csinálom, az arcom csupa vér, rá lehet fogni a mozgásra, gondoltam, hogy nem lehet elsőre leolvasni az arcomról a szégyent. Azon a vidéken, ahol én felnőttem, a nép mélységesen megvetette a népzenét, a cigányzenét szerette, meg a nyálas slágereket, amiket a Szabad Európa kívánságműsoraiban az 56-ban elmenekült magyarok küldtek az itt maradt rokonoknak, anyukámnak, kicsi lányomnak például, akik közül az egyik, ahogy az idő telt, meghalt, s ez a fiú még a temetésre sem tudott hazajönni, a másik meg felnőtt apa nélkül, csak néha mondta a barátnői apukájának, hogy apu, és elpirult, amikor észrevette.
Mezőségi, széki, ezek a zenék egyértelműen köthetők voltak erdélyi tájegységekhez, az anyaországi magyarok előtt elhallgatott vidékek belekerültek az alapszókincsbe, ahol korábban csak a Marica grófnő betétdala volt, hogy Szép város Kolozsvár. És ami a Belvárosi Művházban kulturális sikk volt, az a zenék szülőhelyén maga az élet. A kulturális zártság, a kisebbségi lét, a romániai iparosodás elmaradottsága és sajátos jellege miatt, hogy míg a magyar határ mentén eszetlenül fejlesztettek, hogy így tudják elrománosítani a határperemet, addig a belső magyar területeket, a Székelyföldet például, teljesen elhanyagolták, mindezek miatt életben maradt a múlt. A népzenei hagyomány és a népi kultúra többi kincse, mint valódi életanyag, hús-vér valóság, amit úgy lehet szemlélni, mint élő anyagot, s nem múzeumi tárgyat, skanzenek és rezervátumok mutatványát, találós kérdésekkel tarkítva, hogy na, gyerekek, ki jön rá, hogy ezt a vackot mire használták. Van egy fiú, akinek vidéki nagyszülei vannak, mindenki felé fordul, ő mond valamit, hogy ez a héhő, de persze tévedett, mert az a guzsaly volt.
Első erdélyi utamon minden kötelező helyszín be volt tervezve, a Szent Anna-tó riasztó medvetörténetekkel és Brassó, Nagyvárad és Kolozsvár, Marosvásárhely és a Békás-szoros, na meg Szamosújvár, hogy a börtön közelében eldúdolhassuk, hogy „megy az utcán szép csöndösen lefelé, / Szamosújvár börtönkapui felé”, s hogy kicsit úgy gondolhassunk Rózsa Sándorra, erre a hétpróbás gazemberre, mint nemzeti hősre, a mi Zorrónkra. Minden rajta volt a menükártyán, ám a legfontosabb cél mégis az volt, hogy eljussunk ezekbe a múltunkban élő falvakba, helyi bálokra és esküvőkre, ahol nem azért viselnek erdélyi házaknál és a feketetói vásárban összeguberált hacukákat, mert a budapesti táncházakban ez a menő, s aki ilyet visel, az már alapból nagyobb hazafi, mint én például, és persze alapból különleges, mert aki ki mer lépni egy székely lajbiban az utcára, meg kucsmában, az eleve csak különleges lehet, meg hát persze igaz magyar, akinek rovásírással karcolták be a szívébe a hazaszeretetet. Itt azért hordtak népviseletet, mert egyszerűen abban jártak, mindenki, a mamák, a nagymamák és a gyerekek is. Ez itt a valóság, mondtam a többieknek, bár mégis úgy közlekedtünk ebben a valóságban, mint egy múzeumban, fotóztuk az eredetiséget, és egy lány akkor megszólalt, hogy nézzétek, igazi tehén.
Minden népzenekutató és néprajzos számára az Erdélyben sokszor (és némikor sokszoros) elzártságban élő kulturális terek igazi ,,terülj, terülj, asztalkám” voltak. Alig tudta eldönteni, hogy mit hozzon el, egy népdalt, egy népmesét, egy különleges és rendkívül régi használati tárgyat, vagy egy kislányt, aki aztán persze nem tud megszokni a budapesti zártságban, hiszen más térhez van szokva, s visszakívánkozik a szegényvilág szabadságába. A mai napig kincsekkel tér vissza a figyelmes kutató, s csak a felületes turista vásárol Körösfő vagy Korond főutcáján turisztikai terméket, tömegtermeléssel létrehozott dísztárgyakat vagy épp fatányért, amiről csak otthon derül ki, hogy csak imitáció, mindegy, a rokonok úgysem veszik észre, gondolja a vásárló, és továbbadja, vagy épp abban szolgálja fel az Erdélyből hozott kukoricalisztből készült puliszkát.
Emiatt az archaikusság miatt gondolnak sokan úgy erre a világra, mint amelyik mindennél mélyebben őrzi a magyar néplelket, az ősi magyar vallás eredetét, amiről persze csak felületes sejtéseink vannak, hogy milyen lehetett, talán egy sámán kurjongatott naphosszat, hogy elűzze a rossz szellemeket, ahogyan az uráli népeknél még manapság is, talán nem, ki tudhatna igazat állítani olyanról, amiről nincs, vagy alig van tudásunk. Sokan mégis azt gondolják, hogy Erdély az őrhelye a magyar kultúrának, s egyben a magyar nyelvnek, az igaz magyarságnak, holott valójában senki nem tudja, mi az, hogy ősi magyar, még az ősi magyarok sem tudták, mert nekik az, ami nekünk ősi, az aktuális valóság volt, s egyáltalán nem akartak beleragadni saját maguk múltjába. (…)”
Az írás teljes terjedelmében, valamint a felsorolt erdélyi szerzők művei a Eső honlapján érhetők el. eirodalom.ro