Március 14-én József Attila-díjat vett át Molnár Vilmos csíkszeredai író, a Székelyföld folyóirat szerkesztője. Ennek apropóján kezdtük a beszélgetés, többfelé elkalandozva…
– Mit jelent számodra a nemrég átvett József Attila-díj?
– A napokban kellett már adjak pár interjút, elnézést, ha most ismétlem magam. Ezért is igyekszem rövid lenni. Természetesen minden pozitív visszajelzés jól jön, így a József Attila-díj is, amelyik rangos irodalmi díjnak számít. De azt tartottam mindig – hadd maradjak meg most is ennél −, hogy az írónak a legrangosabb díj az olvasók pozitív visszajelzése, ami leginkább abban mérhető le, hogyan fogynak a könyvei a könyvesboltokból. Szerencsére ezen a téren sem panaszkodhatom.
– Úgy általában hogyan viszonyulsz a díjakhoz? (Nem ez az első, úgyhogy van némi “tapasztalatod”)
– Hogyan viszonyuljak? Ha adják, átveszem őket. Ilyenkor szerintem jó, ha az író gyorsan folytatja megkezdett munkáját, vagy ha épp nincs olyan, akkor rögvest belekezd egy újba; az írás közben adódó problémák, kétségek hamar kijózanítják, ha netán megmámorosodott volna a fránya díjtól. Valóban nem ez az első díj, amit kaptam, került néhány hozzám eddig is. Ezek közül számomra a Márai Sándor-díj volt a legnagyobb meglepetés, arra tényleg nem számítottam. A József Attila-díjra már többször is jelöltek, hallottam, hogy az idén is, több írószervezet is, aztán úgy látszik, most jött el az ideje, hogy meg is kapjam. Olyasmi, mint mikor a pecázónak egy ideje pedzi horgát a hal, aztán végül bekövetkezik a kapás. Mégsem jó
ez a hasonlat, nem úgy kell elképzelni az írót, hogy csak ül és várja, hogy díjat kapjon, Isten őrizz, hogy csak ez legyen a célja egy betűvetőnek.
– Legutóbbi könyved, Az ördög megint Csíkban megjelenése óta lassan 4 év is eltelt. Mit főzöl a boszorkánykonyhádban, mivel és várhatóan mikor fogsz kirukkolni?
– Ha minden igaz és zökkenőmentesen mennek a dolgok, akkor idén két könyvem is megjelenik. Az egyik új novellákat fog tartalmazni és Erdélyben adják ki (ennek megjelenése szeptemberre van tervezve), a másik egy válogatott írásokból álló prózakötet, ami valamikor karácsony előtt kéne nyomdafestéket lásson Magyarországon. Közben meg készül egy harmadik is, aminek megjelenése csak jövőre esedékes. Nem lettem hirtelen grafomán, csak néha így feltorlódnak a dolgok. Nem kell irdatlan hosszúságú művekre gondolni, inkább annak voltam s vagyok a hive, hogy rövidet de ütőset.
– Az erdélyi prózaírók közül te vagy az, aki legtöbbet figyel az olvasó “minőségi szórakoztatására”. A szókapcsolat mindkét eleme fontos, a minőség is, a szórakoztatás is. Milyen olvasót képzelsz el magadnak írás közben?
– Ez meglepett, soha nem akartam „szórakoztatni” az olvasót. Inkább kizökkenteni szeretném, miből is? − talán a mindennapok megszürkítő rutinjából, netán a szemellenzős látásmódból. Meghökkenteni szeretném, mivel is? − talán a hétköznapokban is bőven fellelhető csodákkal.
Hozzám mindig közel állt a groteszk és az abszurd, a fantasztikum is, ezeken az olvasó néha mulat, humorosnak találja. De ez nem baj, humorosra venni a furcsát, a meghökkentőt többnyire eredményes védekező hozzáállás. Akár szórakoztató is lehet. Mint az élet: lehet rajta sírni,
nevetni, mérgelődni, stresszelni, akár unatkozni vagy szórakozni is. Én leginkább ámulni szeretek. Ha időnként sikerül láttatnom az olvasóval, mennyi ámulatos dolog adja elé magát mindig mindenben, számomra ez a sikerélmény. És hogy milyen olvasót képzelek magam elé írás közben? Egy végtelenül figyelmes, művelt, fogékony olvasót, aki kapásból ért minden utalást az írásban, vevő a szövegben előforduló minden fogásra, abszolut rá van hangolódva arra, amit írok, és nagyon szereti a szerzőt. Ilyen olvasó valószínűleg csak a képzeletben létezik, de hát épp erre vonatkozott a kérdésed, s ha már én kell elképzeljem, hadd képzeljek szépeket.
– Eddig valamiért ódzkodtál a hosszabb lélegzetű szövegektől. Örökre eljegyezted magad a novellával/rövidprózával, vagy számíthatunk regényre is tőled?
– Úgy néz ki, a rövidpróza áll hozzám a legközelebb, leginkább ez a „kezemügye”. A rövidség mindig tömörítésre készteti a szerzőt. ,,…rövidség lévén lelke minden okos beszédnek…” – mondatja Shakespeare Poloniusszal a Hamletben. Hogy mit hoz a jövő, elég unalmas volna előre tudni. Egyszer elindítottam egy regényt, úgylehet, annyira beleszerettem, hogy nem tudok megválni tőle, még mindig nagy élvezettel gyűjtögetem hozzá az apró, furcsa adalékanyagokat. Jó szórakozás. Megírni, befejezni, valószínűleg kevésbé lesz az. Majd a jövő eldönti, hogyan lesz.
eirodalom.ro