Papp Attila Zsolt Az atlantiszi villamos, illetve Fekete Vince Szárnyvonal című kötetét mutatták be csütörtök este a kolozsvári Bulgakov kávézóban az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) évadzáró rendezvénysorozatának első eseményén.
A költő, akit vonz a titok, homály, idegenség
Papp Attila Zsolt negyedik kötetéről, amelyet korábban a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron mutattak be novemberben, Márton Evelin író kérdezte a szerzőt, lapunk volt munkatársát. A címben szereplő atlantiszi villamosról elhangzott, a vízen jár. „Miért kezd egy kötetet a Valaki ismét megérkezett című verssel, amiben búcsúzkodik?” – tette fel a kérdést Márton Evelin. A válasz úgy hangzott, a szerző a korábbi kötetektől búcsúzkodik, az Erdélyi Híradó Kiadó és Orpheusz Kiadó gondozásában megjelent Az atlantiszi villamos szerves egységet alkot az előző könyvével, a Vízimozi cíművel, amelynek motívum– és témavilága mintegy megelőlegezi az új kötetet.
Úgy sejtem, ezzel a két könyvvel lefedtem egy olyan témakört, ami engem érdekelt, ebben a formában nem fogok ehhez visszatérni. És ami nem szigorúan a versekkel függ össze, lassan 40 éves vagyok, »az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam«, ilyenkor pedig az ember számot vet azzal, ami eddig történt, és másfajta életkorszakba lép” – mondta Papp Attila Zsolt. Mint elhangzott, az új kötetben is fellelhetőek visszautalások korábbi köteteire, a „vizes világ” mozgatja a költőt. „A vízhez az a képzet kapcsolódik, hogy itt olyan dolgok bújnak meg, amik nem láthatóak, ilyen Atlantisz is, ami elsüllyedt. Olyan dolgokról van szó, amikhez csak mélybúvárkodással lehet hozzáférni. Egyébként túl keveset tartózkodom tengervíz közelében, ezért inkább írok róla” – mondta a költő. A versekben több, a szerzőtársak, barátok verseire történő utalás is fellelhető, a Valaki ismét megérkezett címűben pedig Epikurosz filozófiájára való utalás szerepel. „Annál embernek valóbb létfilozófiát, mint amit Epikurosz dolgozott ki, keveset találni. Kiegyensúlyozott, nyugodt élet receptje ez, amikor az ember nem fél a haláltól és az élettől se, ahol nagy szerepe van a barátságoknak, emberi kötődéseknek is” – fogalmazott Papp Attila Zsolt. Arról is szó esett, hogy a szerző folyton azt keresgéli, hogy „táskája melyik rekeszében van a lelke”, hogy négy ciklusból áll a könyv, a felépítés kialakításában sokat segített Gál Attila, a kötet szerkesztője. Romantikus költőnek tartja-e magát, hiszen klasszikus verselő, verseiben sok a klasszikus elem – tette fel a kérdést Márton Evelin. „Van ebben némi póz is. Olyan szempontból valóban romantikának tekinthető, hogy közel áll hozzám az, ami fölszámolta a felvilágosodás korából eredő elképzelést, hogy az ember pusztán racionális lény lenne. A romantikára jellemző homály, titok, idegenség vonz engem, mindaz, ami miatt az ember több mint pusztán észlény” – mondta Papp Attila Zsolt. Hozzátette, hogy ha a romantikát egyfajta gondolkodásmódnak, a világhoz való hozzáállásnak tekintjük, akkor természetesen bárki lehet romantikus költő. Szó esett arról is, hogy az emberélet útjának felénél fölül kell vizsgálni a viszonyt bizonyos dolgokhoz, körülbelül ebben az életkorban az ember a legfontosabb dolgokon már túl van, ezek már nem ismeretlenek számára. Van egyfajta kontinuitás a négy kötet között, az első útkeresést jelentette, a második kötetemtől kezdve pedig jobban szelektálok. Egyébként a szerzők közül sokunknak az a baja, hogy nem szelektálunk elég szigorúan, nem vagyunk elég kíméletlenek önmagunkhoz. Egyre szigorúbb vagyok saját magamhoz” – mondta a költő. Az is elhangzott, miként születnek meg a versek, Papp Attila Zsolt kifejtette, fejben gyakran hamarabb elkészül a vers sorokból, képekből álló váza, minthogy leírná papírra. „A felkérések pedig arra jók, hogy ébren tartsák az emberben a versírói ösztönt, olajozzák a motort” – mondta a költő. Papp Attila Zsolt, költő szerkesztő 1979-ben született Lugoson, a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat szerkesztője, 2009-től a Filmtett – Erdélyi Filmes Portál szerkesztője, A Főtér.ro internetes hírportál főmunkatársa, tagja a Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) és a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ).
Beleolvadni a tájba, akárcsak a versbe
Fekete Vince Szárnyvonal című, a Magvető Kiadónál napvilágot látott kötetének bemutatóján a kézdivásárhelyi szerzőt Horváth Benji és André Ferenc kérdezte, a versekből Bogdán Zsolt színművész olvasott fel. Mint elhangzott, erőteljes vonulata a kötetnek a leíró jelleg, és úgy tűnik, mintha megint divatba jött volna a leíró költemény, az a szubjektív retorika, hogyan miként lehet a tájat újra meg újra leírni. „A tájleírás sohasem nem pusztán tájleírás, hanem mindig valami más is. Személyesség nélkül nincsen semmi ezekben a versekben. A tájjal való viszony pedig nem erkölcsi viszony, mint ahogyan korábban a költészetben a szülőföld szereteteként, európaiságként megjelent. Az én viszonyom a tájjal, természettel érzelmi viszony. Benne élek a tájban, a tájjal szimbiózisban” – mondta a szerző. Hozzátette, egyfajta háromszéki „Bermuda ötszög” határozza meg őt: Kézdivásárhely, Katrosa, a Szent-Anna tó, a Kászonok, a Bálványos, ami csupán jó néhány négyzetkilométeres terület, de ez az a hely, ahol bele tud olvadni a tájba, akárcsak a versbe. Ez személyes vidék, aminek a magaslatáról, kilátójáról éppúgy belátható a lét teljessége, mint a világ bármelyik pontjáról. Amennyire anyagszerű, annyira sejtelmes is ez a táj, sejtelmesség, metafizikai távlat, a szakrális, a rituális is fölsejlik ezekben a versekben” – mondta a szerző. A táj fontos része a kötetnek, de folyamatosan cserélődik is, hiszen utazás történik a versekben. „Ez a táj nem jelent megnyugvást, a végesség és végtelenség közt nincs megnyugvás, a tájban való feloldódás azt jelenti, hogy a mulandónak egy lehetősége múlhatatlanná váljon, és az ez a feloldódás a tájban” – fogalmazott Fekete Vince. Arra kérdésre, hogy mi az, ami az otthonosságot jelenti számára, a szerző úgy válaszolt, hogy maga az otthonosság keresése. „Ebben a költészetben minden úttá válik” – így harangozták be a kötetet Budapesten. A Szárnyvonal mottója: „Az ég kéksége, a fű zöldje, a hó fehérsége, a szél zenéje kint az ágakon, minden ugyanaz. A vér zúgása úgyszintén. A lélek erdeje, mezeje, kék ege pedig – tudod – beláthatatlan”. Fekete Vince kifejtette, a kötet felépítése is tükrözi azt a fajta belső tájat és létszemléletet, hogy minden kezdődik elölről. Szó esett arról is, hogy miként születik a kötet, hogyan alakulnak ki az emelkedő, ereszkedő ívei, szerkezete, hogyan állnak össze a versek apróbb szegmensei. Az ismétlődés, újrarendeződés fontos: minden újabb kötethez nyelvet, ritmust, dallamot, kompozíciót kell találni, minden kezdődik elölről, egy új kötet újrarendezi a korábbi kötetek rendjét. Akárcsak az esztendők, az életünk esetében, itt is így működik” – fogalmazott a szerző. Azt is elmondta, az a jó kötet, amiben sok titok van, és amit nehéz megfejteni. „Nyomokban Berzsenyit, Radnótit, Kányádit, Szabó Lőrincet is tartalmaznak a kötet versei, kirajzolódik egy költészeti vonal. Berzsenyit, Csokonait, a nyugatosokat is nagyon szeretem, a hagyomány legnemesebb képviselőinek hagyományára próbálok a Szárnyvonalban ráépíteni”– mondta el kérdésre válaszolva. (Kiss Judit, www.kronika.ro)
Csipike, a boldog óriás, Szétszórt némaság
Pénteken Sántha Attila Fodor úr, a boldog óriás című Fodor Sándorról írt monográfiája volt terítéken, a szerzővel Balázs Imre József beszélgetett, Borsodi L. Lászlót Szétszórt némaság című könyve kapcsán Zsidó Ferenc faggata.