A neves és közkedvelt marosvásárhelyi szerző, a Látó szépirodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője, József Attila-díjas író idén áprilisban ünnepelte életének hét és fél évtizedét, de nem egyedül – e hét szerda délutánján a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában teljes telt házas közönség tette tiszteletét a Látó és a Romániai Írók Szövetségének Marosvásárhelyi Fiókja által szervezett születésnapi ünnepségen: irodalmi találkozón, beszélgetésen és könyvbemutatón egyaránt.
Az eseményen Gálfalvi Györgyöt az évforduló és a frissen megjelent könyve, a Beszélgetéseink kapcsán Markó Béla és Kovács András Ferenc faggatta, a megjelenteket KAF üdvözölte, majd Markó Béla olvasta fel Húsvéti fény című köszöntőversét és mondta el méltatását.
– Gálfalvi György az utóbbi időben megjelent írásaiban többször is számot vet azzal, hogy hogyan éltük végig az életünket, és ezzel nekünk is alkalmat ad a számvetésre. A Beszélgetéseink. Emlékirat interjúkban elbeszélve című kötet első fele az általa, a második fele a vele készített beszélgetéseket tartalmazza. Bizonyos értelemben revideáltam a műfajjal kapcsolatos nézeteimet. Az interjúról, riportról szokás volt azt gondolnunk, hogy mulandóbb műfaj, mint a széppróza. Ez a gyűjtemény azért is rendkívül fontos, mert éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Például a Marad a láz című interjúkönyve, amely rendkívül nagy visszhangot váltott ki annak idején, most újra olvasható e kötetben. Ugyanakkor e könyv cáfolata is annak, hogy ne lenne maradandó az interjú – mert ezek szépírói szövegek. Dokumentumprózát nagy izgalommal olvasok, és Gálfalvi György emlékiratai egyre jobban kezdenek élni. Idestova 50 esztendeje ismerjük egymást, száguldó és bátor riporterként kezdte írói pályáját. Igen nehéz és kényes kérdésekhez nyúlt hozzá. Engem, akkor tizenegyedik osztályos diákot, az Ifjúmunkás riportereként keresett meg, mert felfigyelt a leveleimre, verseimre, amelyeket a lapnak küldtem. Az a generáció tudatosan kereste azokat, akik utána jöhetnek. Te, aki annak idején elkötelezettje voltál a szociográfiának, a riportnak, ma hogy látod ennek a műfajnak a sorsát, értelmét? Hiszen egyik legfontosabb műfajunk lehetne – tette fel első kérdését Markó Béla.
– Köszönöm mindenki ittlétét, a kollégáimét is, akiket évtizedek óta ismerek, Markó Bélát tizenhét, Kovács András Ferencet már nyolcéves korától – mondta Gálfalvi György. – Nagyon fontos, hogy közöttük ülök itt: mert ez is igazolja, hogy nemzedékek, korosztályok összefoghattak és ugyanazokért a célokért, erkölcsi és irodalmi eszményekért dolgozhattak. Életem nagy szerencséjének tartom, hogy ez a kapcsolat megszületett, működött, megmaradt és a mai napig is vállalható. Ami a kérdést illeti, én az első pillanattól kezdve a valóságirodalom elkötelezettje voltam. Balázs Ferenc volt rám sorsdöntő hatással. A valóságirodalmat módszeresen integráltam magamba, mindent elolvastam, ami számomra elérhető volt. Ez az én pászmám, a szociográfia, forrófejű fiatalként bele akartam szólni a világ dolgaiba. Kiművelt fők az interjút az irodalmi élet perifériájára akarták szorítani, de a műfajokat nem lehet osztályozni. Mindig úgy éreztem, hogy ha egy írás jelenséget és lényeget markol egybe, akkor azt az esztétikum hatókörébe vonja, és ha az ember a maga mondataival meg tudja fogalmazni a világról való véleményét, akkor azt szépirodalmi mércével lehet mérni. Letesszük a magunk műveit az asztalra, és azt vagy elfogadják, vagy nem. Én jó írásokra próbáltam és próbálok törekedni.
– Nagyon szívesen jöttem az Igaz Szóhoz – tette hozzá KAF. – ‘77-ben találkoztuk először mindhárman, akik ennél az asztalnál ülünk. Verseket írtam akkoriban, gyengécskéket, még Szatmárnémetiben. Az én Marad a láz című kötetem nagyon sokat segített a ti nemzedéketek – Király László, Farkas Árpád és a többiek – megismerésében. Alapkönyv volt. A Találkozásaink című kötetben nem csak veled egyidős, hanem nálad idősebb emberekkel is beszélgetsz. Mennyire léteznek nemzedékek és különálló kezek, amelyek után lehet nyúlni? A nemzedék számomra nagyon sok jót és sok rosszat is jelenthet, én nem hiszek a generációkban. Hogy lehet mégis közöttük közlekedni?
– Abban az időben is volt egy ellenérzés a nemzedéki kérdés felvetésével kapcsolatosan, ugyanakkor megvan mindenkinek a szíve joga, hogy elmondja erről a véleményét – válaszolta Gálfalvi György. – Márai Sándor 1938-ban papírra vetett gondolata szerint az irodalom nemzedékekkel lép előre, ha egyáltalán lép. A hatvanas években mi is azt szerettük volna, hogy előre lépjen az irodalom, és úgy gondoltuk, mi leszünk az a nemzedék, amelynek sikerül ezt elérnie. Ugyanakkor folyamatosan azzal a felfogással állunk szemben, hogy mi vagyunk az egyetlen olyan generáció, amely az őszinteség híve. Minket annyi hamisság vett körül, hogy ezt mindig el akartam „izgágogni”. A Gaál Gábor-körben a szokásosnál jobban kötődtünk egymáshoz. Ahogyan mi bandáztunk, az egészen különleges volt. Órákon keresztül tudtunk beszélgetni a padon vagy a járdaszegélyen, nem tudtunk elszakadni egymástól. A ragaszkodásunk egymáshoz nagyon erős volt. Verseket mondtunk, prózai szövegeket is tudtunk kívülről, és ezek a szövegek belénk ivódtak, a vérünkké váltak. Ez nyilvánvaló ellenérzést keltett: kiderült, hogy mások másképpen értették az őszinteséget, meg is mondták, hogy a bőrünket és a bőrüket kockáztatjuk. De mi nem tartottuk egészségesnek a párttal való kapcsolatot. Szőcs István ,,sikerbandának” nevezte a nemzedékemet. Sok mindent tanultunk tőle, az indulatot szerencsére nem. Szőcs Kálmán barátomban a nemzedéki tudat még hamarabb kicsírázott. Idén ő is 75 éves lenne, kár, hogy méltatlanul elfeledték. Utánunk jött a Forrás harmadik nemzedéke, amelynek Markó Béla az egyik képviselője, ha tetszik neki, ha nem. Ha bárkit besoroltak egy nemzedékbe, visíthatott és kapálózhatott, úgyis ott maradt – ilyen az irodalom természete.
– Az alkotás magányos cselekvés, de ennek nem ellentéte, hogy nemzedékekbe verődnek a fiatal alkotók – fűzte hozzá Markó Béla. – A generációs összetartozás a hatalommal szembeni fellépés is volt: másfajta közösséget képezel a társadalmon belül, mint amit a hatalom akar. A második Forrás-nemzedék, a Gálfalvi Györgyék generációja sokszínű nemzedék volt, amely a közösségszervezés ezen üzenetét közvetítette. Az én harmadik Forrás-nemzedékem elképzelt dolog, az övéké valós, ők tényleg együtt voltak. Engem pedig megérintett annak a generációnak a közösségi ereje. Mi az irodalmi életet elsősorban intézményépítésként és közösségi szellemként fogtuk fel egy olyan rendszeren belül, amely minden mást, mint amit ő propagál, szét próbált verni. Megváltozott azóta az írói szerep, illetve az irodalmi intézmény szerepköre?
– Nyilvánvaló, hogy a hatalommal szemben fogalmaztuk meg magunkat és a politika is magunkkal szemben kötelezte el magát, de ő kezdte – árulta el az ünnepelt. – A hatalom nem szereti a közösséget, miközben folyton közösségépítésről papol. Nagyon fontos, hogy a nemzedékem valóban sokszínű volt, kívülről is igyekeztünk ezt megmutatni. A nagyságrendeket is tudtuk már akkor, azt, hogy közülünk kinek hol a helye. Az alkotók ezt külön is érezték, és akik gyengébben voltak eleresztve talentum dolgában, meghúzták magukat. Az irodalmi intézményekkel kapcsolatosan én mindvégig rendkívül csökönyös voltam abban, hogy a lapot meg kell tartani. Mindketten tanúi voltatok annak a ‘89 utáni ámokfutásnak, amikor pénzt kellett találni. Belecsöppentünk egy teljesen más világba, és szkeptikusakká váltunk. Nagyon sok mindent ki kellett védeni, és szerencsére megtaláltuk ennek a módját, elrendeződtek a dolgok. Markó Béla a kapcsolataival, Lezsák Sándor anyagiakkal nagyon sokat segített, és sikerült egy modus vivendit teremteni. A szemléletem annyiban változott, hogy néha felmerül bennem a kétely: az utánunk következőknek nem megy annyira vérre a játék, mint nekünk. Tudtam, ha valami egyszer nálunk megszűnik, azt újrateremteni nagyon nehéz. Az intézményeink szerencsére állnak, a Látó, a Helikon megjelenik, és úgy vélem, egy ideig ez működni fog – hallottuk Gálfalvi Györgytől a versfelolvasásokban, visszaemlékezésekben gazdag, jó hangulatú születésnapi találkozón. Népújság