A csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár vendége volt 2017. március 29-én, csütörtökön délután 5 órától Bodor Ádám. A Hosszútávú előrejelzés című beszélgetéssorozat keretében tartott hatodik író-olvasó találkozón Murányi Sándor Olivér volt a Kossuth-díjas író beszélgetőtársa.
A közel egyórás rendezvényen sok minden szóba került, Bodor Ádám válaszaiban azonban ugyanarra a szűkszavúságra, kopár és tömör nyelvezetre, fegyelmezett kifejezésmódra ismerhettek a jelenlevők, mintha a Plusz-mínusz egy nap, a Megérkezés északra, a Milyen is egy hágó? novelláit, a Sinistra körzet, Az érsek látogatása vagy a Verhovina madarai című regényeket olvasták volna.
Közismert, hogy a személyes megnyilatkozástól ódzkodik Bodor Ádám. Murányi Sándor Olivér kérdései nyomán azonban, ha mélyebb összefüggések nem is tárultak fel élet és életmű között, fel-felsejlett egy-egy vonatkozás arról, hogy az író mire figyel a hétköznapokban, miről és hogyan gondolkodik, mi hogyan hat rá, és a hallgatóság megsejthetett valamit azzal kapcsolatban is, hogy ezek a hatások – természetesen közvetetten, áttételekkel – miként érvényesülnek a Bodor-prózában. A továbbiakban ezekből az élmény– és hatáselemekből szemelgetek néhányat, anélkül hogy a végső, nagy egész összerakására vállalkoznék.
(Az ételek) Bodor Ádám műveiben nemcsak rengeteget isznak az emberek, hanem esznek is. Kiderült, az író számára idegen helyeken az első dolog az, hogy felkeresi a piacot. Nem a vásárlás miatt a kedvenc helye Csíkszeredától Berlinig, hanem azért, mert „rendszerint egy helynek a lenyomata.”
(A természet) Kolozsvári születésűként Bodor talán nem tartozik a nagyvároshoz sem, a piacokhoz sem, az erdőhöz sem, de a hegyekhez igen – fogalmazta meg feltételezését Murányi Sándor Olivér. A vendég erre azt válaszolta, gyermekkorához kötődik a természettel való találkozása, a szél hangját emelve ki ebből a különös vonzalomból, aminek nemrég, a csíkszeredai találkozó előtt is három hetet áldozott a Madarasi Hargitán. S ha már nem is megy ki a legkegyetlenebb hóviharban sízni, mint fiatal korában, elég az neki, hogy a ház ablakából a havas tájat szemlélheti.
(A nevek) A név van meg előbb vagy a történet a megszülető Bodor-prózához? – hangzott a kérdés. A műhelytitkokról nem szívesen beszélő szerző először azt mondta, kitalál erre valamit válaszként, majd így folytatta: név nélkül aligha születik meg a történet. „Én a névből mágikus kisugárzást érzek, és ha kitalálok egy nevet, vagy egyszerűen felötlik bennem, akkor képileg is, magatartásilag is megjelenik előttem. Olyan is van, hogy egy környezet, egy hangulat képes elindítani egy történetet, és akkor a spontán keletkezés során születik meg egy-egy név. Ha ez nem történik meg, akkor baj van a történet hitelével, és olyankor kidobom.” Bodor Ádám ezt követően arra tért ki, hogy miként vált „valóssá” utóbb egy általa korábban kitalált név: miként talált rá a „muki”-ra hajazó Sinistra körzetbeli Mustafa Mukkerman családnevére egy berlini telefonkönyvben.
(A kritika) A recepcióról, a kritikáról szólva Bodor Ádám úgy fogalmazott: „egy foglalkozás”. Nincs meggyőződve arról, hogy – ha csak nem nagytekintélyű kritikusról van szó – formálni tudná az irodalmat, az ízlést, az elvárásokat, bár volt példa arra, hogy írói pályákat szabott meg egy-egy tekintélyes kritikusnak a véleménye. A kritika az irodalmi élet része, ugyanakkor a kritikának része az elhallgatás is, amelyet tendenciózusnak tart egy-egy kortárs író életművével szemben, Vida Gábor prózáját emelve ki, mint amellyel méltatlanul bánik, szerinte egyenesen ignorálja a kritikai élet.
(A kritika és Bodor) „Nem ragaszkodom, hogy elém tárják a könyveimről megjelent kritikákat. Azt hiszem, ez az ember korával is összefügg: egy idő után nem kezdi érdekelni a könyveinek az utóélete. Ahogy öregszik az ember, még a hiúsága is megfakul.” A kritika a könyv utóéletének a része, és nagyon-nagyon tragikus alkat, aki állandóan a kritikákon csüng, netán bosszankodik.
(A börtön) A Duna Televízió forgatott évekkel ezelőtt egy riportfilmet Bodor Ádámmal a börtönéveiről. Kiábrándító volt visszatérni évtizedek múlva a szamosújvári börtönbe, ahol 18 évesen raboskodott, emlékezett vissza a 81 éves író. Ott ugyanis, ahol ők politikai meggyőződésükért voltak fogva tartva, a visszatérés idején köztörvényes bűnözők ültek, ráadásul a saját celláját is alig találta meg az átszámozott zárkák között. „Egyébként nagyon szép történet ez, tudtam értékelni akkor is” – fűzte hozzá a Kossuth-díjas író. (A témáról ld. A börtön szaga, Magvető, Budapest, é. n.)
(A boldogság) A boldogság nem rendszer– és korfüggő, vallotta valamikor Bodor Ádám, aki Murányi Sándor Olivér kérdésére, hogy mikor volt a legelégedettebb, a következőket válaszolta: „A boldogság tulajdonság. Nem föltétlenül a körülmények határozzák meg. Az ember vagy tud boldog lenni nagyon sanyarú körülmények között, vagy nem tud a gazdagság ellenére sem. Ugyanez van a szabadsággal is. Életem legboldogabb és legfelszabadultabb pillanatai a régi rendszer idejére esnek, amikor sikerült magamat teljesen távol tartani a politikai, társadalmi realitások szorításától. Megnyugtatóbb volt úgy élni, mint a polgári demokrácia nyugalmában.”
(Esterházy) Esterházy Péter utolsó nyilvános szereplésén, a 2016-os Budapesti Könyvfesztivál megnyitóján egyedül Bodor Ádámot említette meg név szerint a kortárs írók közül. A csíkszeredai író-olvasó találkozó vendége erre így reagált: „Ez egy távbarátság volt. Nagyon-nagyon tiszteltük egymást. Én az életművét eleve fenntartásokkal fogadtam, és ez nem nagyon változott az évtizedek során, viszont el kell mondanom, hogy a személyisége az irodalomból rettenetesen hiányzik. (…) Az, hogy az utolsó nyilvános felszólalásában engem említett személy szerint, engem is megindított”, mint ahogy az is, tette hozzá az író, hogy négy évvel ezelőtt egy stuttgarti előadása keretében Esterházy – anélkül hogy tudta volna, hogy Bodor jelen van – tekintélyes időkeretben a Bodor-próza értékét méltatta.
(Befejezés. Utolsó mondatok.)
„Utoljára még átjárt egy kis jóleső meleg: azért mégsem tűnök el erről a tájról nyomtalanul.” (Sinsitra körzet)
„A háztetők fölött csak a szeméttelepek delejes szentjánosbogár-burája világított, átderengett az állomásépület ablakain, imbolygó árnyával a szeminaristáknak, akik talpukra kötözött párnákkal álmukban is a váróterem végtelen köreit rótták.” (Az érsek látogatása)
„Megjöttek a rozsdafarkúak.” (Verhovina madarai)
(…Egy utolsóelőtti mondat…)
„Kelet-Európa reménytelen szegénysége, igénytelensége, mint valami lepedék, lassanként bevonja a történelmi tájat, alóla már alig-alig villannak elő annak tiszteletre méltó relikviái.” (A börtön szaga)
eirodalom.ro