A székelyudvarhelyi G. Caféban ezúttal a szombati este is az irodalomé volt, április 25-én ugyanis a Kossuth-díjas Kovács András Ferenccel folytatott emlékezetes beszélgetést a Herder-díjas prof. Fried István irodalomtörténész, Tanár Úr.
Nem hagyományos irodalmi estként zajlott a Murányi Sándor Olivér szervezte-moderálta esemény, sokkal kötetlenebb, csapongóbb, mégis érdekesebb, kerekebb volt így, mint ahogyan megszokhattuk, és ezt a játékosságot, másfajta eredményt igyekezett előjelezni már a meghívó címe is: a Passziózni-Pessoázni szójátékból következett az irói álnevek, heteronímák témája, amely nagyrészt a beszélgetés ívét is adta (a cím a portugál Pessoa nevéből származik, aki számtalan személyiséget, alteregót kreált magának, többen közülük külön életet is éltek, például Ricardo Reis, akit a Nobel-díjas Saramago regényébe is átemelt – szintén kapcsolódó megjegyzés volt, hogy nem is lehet megállapítani: KAF a magyar Pessoa, vagy Pessoa a portugál KAF).
A főszereplő ezúttal is zseniális volt, újfent bebizonyította, hogy miért tartjuk/tartják sokan az egyik legnagyobb élő magyar költőnek, Fried Tanár Úr – hasonló jelentőségű irodalomtörténészként – szintén megjegyezte, hogy biztosan helye van a top háromban és abban is biztos, hogy nem a harmadik helyen. KAF ugyan szabadkozott, hogy majd száz év múlva derül ki, kiből lesz költő, de esetében biztosan nem kell annyit várni.
Sajnálatosan a késői meghirdetés miatt nem volt teltház, viszont ez a családiasabb légkör jobb alapot is adott a szavaknak, a közönség jobban figyelt, az előadók sziporkáztak. KAF ezúttal Lázáry René Sándor és Jack Cole bőrébe bújt, de hozott verset dedikáltan a beszélgetőtársnak is, természetesen Szegedről. A felolvasások bizonyították, hogy a költő akár színésznek is elmehetett volna, nem csupán papíron, előadásmódjában is, sőt, érzésem szerint még több feolvasott verset is megbírt volna az est, de az idő sajnos hamar repült, a vendégeknek pedig utazniuk kellett.
Szóba került, hogy talán a nagy irodalmi korok (Petőfi-Arany-Vörösmarty vagy a Nyugatosok) közötti időszakokra vonatkozóan mintha hiányérzete támadna a költőknek és utólag, egy korabeli alteregó nevében pótolni próbálják az akkor meg nem született verseket, melyeket aztán több-kevesebb sikerrel próbálnak eredetinek bemutatni, míg ki nem derül a valódi szerző neve, vagy egyszerűen játékosságból mondják el ilyen formában a mondandójukat. A másik nagy témakör a magyar nyelv szépsége, a többféle verselésre való alkalmassága, erős kifejező ereje, zeneisége, amely tulajdonképpen elvégzi a munka nehezét a költő helyett, bár azért utóbbinak is marad dolga bőven, ahogy a Kovács Andár Ferenc által sorolt jövőbeni terveiből is kiderült.
A mély, játékos, tanulságos, roppantul érdekfeszítő beszélgetést nem is igazán lehet elmesélni, ezt csak átélni lehetett vagy csak lemaradni róla. Bálint Tamás, eirodalom.ro