LZS: Visszavonultan éltek, ritkán jelentek meg nyilvános helyeken, Annamáriával azt hiszem én még életemben nem találkoztam. Milyen a viszonyotok ehhez a városhoz? Mivel töltitek a napjaitokat, avagy ezt ma már így kell kérdezni: mivel töltöttétek „tudjukmi” előtt, és mivel mostanában?
AA : A városban éppen azt szeretem, hogy lehet visszavonultan élni benne, bár közösségszerető vagyok. A barlangomból leginkább a hangversenyek szoktak előcsalogatni, és ez hiányzik a legjobban a „tudjukmi” óta, illetve a barátaimmal való találkozás, amit szintén nem tud pótolni a most még inkább kiszélesedett online szféra. Az időmet ugyanazzal töltöm most is, mint a szükségállapot bevezetése előtt: itthonról végzett munka, három gyerek, szellemi-lelki táplálkozás. Csak az arányok változtak. Persze ez a „csak” nem mindig olyan egyszerű.
GYA: „A vírus után átjössz hozzánk?” — kiabálta át valamelyik nap a szomszédban lakó gyerek a kisfiamnak. Mi az, hogy utána, akár ebben a pillanatban is átmennék „a szomszédba”, a személyes találkozások, együttlétek terébe. A színházi esemény itt és most-ját például semmi nem tudja helyettesíteni. Még az sem, hogy habzsolom az előadás közvetítéseket, amelyeknek valóságos Kánaánja jött el most. Néha nyomasztónak érzem a virtuális kommunikációt, rám tör a szorongás attól, hogy olyanokkal állok napi online munkakapcsolatban, akikkel jó, ha egyszer találkoztam életemben. És mégis, az életnek a lassulása sok szépséget, igazi lelki-szellemi megújulást hozott nekem.
LZS: A Látóban a Klikkrec rovat alapszerzői vagytok. Minden könyvről lehet klikkrecelni, vagy van valamilyen meghatározó szempont, amikor kiválasztjátok témátokat?
AA: Azon túl, hogy szellemi létszükséglet, az olvasás a legkényelmesebb módja az utazásnak (a gyerekek mellett). Így olyan regényeket javasolok klikkrecelésre, amelyek várhatóan lehetővé teszik a térbeli, de a belső utazást is. Nem konkrét szempontok mentén történik a választás, de visszanézve az elmúlt két évre, úgy látom, a terítékre került művek azt járják körül, hogyan lehet a különleges történelmi helyzetekben, a külső világ instabilitása ellenére megőrizni sértetlenül a belső világot. Nem számítottam rá, hogy ez az ösztönösen visszatérő téma ennyire aktuális lesz.
GYA: Amikor elfogadtuk a felkérést a páros recenziókra, teljesen egyértelmű volt számunkra, hogy elbeszélő prózát választunk, hiszen mindketten ennek a műfajait fogyasztjuk a legnagyobb étvággyal. Engem a kortárs magyar irodalom, Annát inkább a világirodalom érdekli, így megegyeztünk, hogy váltakozva írunk magyar és külföldi szerzők műveiről. A regényekben elsősorban nem a történet érdekel, a hagyományos értelemben vett kerek elbeszélésekhez egyáltalán nem ragaszkodom, inkább az elbeszélésmód, a metaforikus olvasatot működtető történetalakítás és a nyelvi megformáltság tud magával ragadni.
LZS: Milyen hasonlóságot és eltérést láttok a magyar és a másféle irodalmak között?
AA: Leginkább azok a szerzők rezonálnak velem, akikről nem mondható el, hogy tipikusan magyarok vagy tipikusan másfélék. Az előző kérdésed kapcsán említettem egy hasonlóságot: a belső épség megtalálásának, megőrzésének lehetőségei a magyart és a nem magyart is foglalkoztatják. Az általam ismert külföldi prózaírókra kevésbé jellemző az egyes magyar szerzőknél megfigyelt enyhe cinizmus, jópofizó modorosság. Nyilván „rész szerint van bennem az ismeret” mindkét kategóriáról, de a mieink esetében túl gyakran érzem, hogy az önvizsgálat kimerül a személyes és közösségi nyavalyák pallérozott diagnosztizálásában. A nyugati kedvenceimnél az emberi univerzális, nemzetileg kevésbé meghatározott emberi. De itt bonyolódik a kérdés, hiszen lehet a gyökértelenség jele is, hogy az aktuális identitásproblémák mögül náluk nem bújik elő unos-untalan meghatározó múltbeli nemzeti történelmi esemény. Talán a kortárs külföldieknél erőteljesebb a gyógyulás reménye, a positive outlook.
GYA: Egyrészt csak vékony szeletkéjét látom a magyar, és főként a kortárs világirodalomnak ahhoz, hogy erre a kérdésre érdemben válaszoljak, szubjektív észrevételeimet pedig nem szeretném az általánosítás szintjére emelni, másrészt pedig kimondottan elfogult vagyok a magyar irodalommal szemben. Azt viszont megkockáztatom, hogy a kortárs angolszász prózában mintha erőteljesebben érvényesülne a történetszerűség, mint a magyarban. A szerzők komoly mesterségbeli tudással és gyakorlattal rendelkező profik, mégsem nyűgöznek le. Talán a mélység hiányzik belőlük.
LZS: Emlékeztek, mi volt az első könyv, amit olvastatok?
AA: Valószínűleg a nagy kedvencem volt, amit negyedikig húszszor elolvastam: Az Ezüst-tó kincse Karl Maytól. Nemrég előkerült az ősrégi, kopott-sárgult példányom, és ha ránézek, most is hevesebben ver tőle a szívem.
GYA: A családi legendárium feljegyezte azt a történetet, amiről nekem is vannak emlékeim. Másodikos elemista voltam, amikor édesanyám a munkából hazajövet keserves sírás közepette talált rám a szobámban. Csak lassan-lassan sikerült kiszednie belőlem, hogy mi történt. Éppen kiolvastam életem első regényét, az Egri csillagokat, és hatalmas katarzist éltem át. Ugyanakkor elöntött annak a félelme, hogy soha életemben ilyen jó könyvet nem fogok olvasni, mert lehetetlennek tűnt, hogy ennél jobbat írjanak. Szerencsére tévedtem.
Annával elsőként egy olyan könyvet olvastunk együtt (klikkreceltünk is róla), amivel eléggé méltatlanul bánt a kritika. Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató című regényéről beszélgetve kezdtünk el barátkozni, azelőtt keveset tudtunk egymásról.
LZS: Eddigi legnagyobb könyvélményetek?
AA: Ez nem egy fix élmény, mert állandóan újraértékelem a korábbi olvasmányaimat, velem együtt a múlt könyvélményei is változnak. A legemlékezetesebb katarzisélményem David Mitchell: The Thousand Autumns of Jacob de Zoet című regényéhez fűződik. A többi művéhez képest formailag hagyományosabb, kontrolláltabb tempójú történet, de éppen ezért hat benne még elsöprőbb erővel a szereplői hangok tőle megszokott polifóniája.
GYA: Legutóbbi legnagyobb könyvélményem Darvasi László: Magyar sellője volt. A regényben megteremtett brutális világ és a gyönyörű, cizellált, barokkosan áradó nyelv feszültsége, a végig jelen levő irónia testet-lelket megtisztító fürdője szinte egy szuszra kiolvastatta velem a könyvet. Felejthetetlen.
latoblog.blog.hu